Álom

"Vannak időszakok, amikor mindennek mélyebb jelentősége van. A nyitott ablakon át összetett szagokat hoz be a szél: virágágyak édességét, a fák komoly illatát, szalma- és istállószagot és valami keserűt, amit nem tudok kielemezni.
Szomorúak vagyunk tizenhat éves korunk szomorúságával, szerelmeink megtört vonala grafikonszerűen előttünk van, óvatosan örülünk a holnapoknak, nagyon távoli medvék bőrére iszunk, és tíz kilóméter körzetben meghallunk minden zajt...
...Nyár van, és intenzíven érzem, hogy tél lesz, fehér ruhás karácsony, amikor a tea különösen ízlik. Szeretnék korallszigetek zöld lagúnáiban hajózni... Mindent szeretnék, és vágyódásommal mindenben részes vagyok.
Ezek a napok, amikor valaki meg szokott halni."

/Szerb Antal/

Fianna KO. Helyén. Marad. Nyugszik.

Együtt voltam Vele. Idillikus. Feltűnt a Nő, én el akartam bújni egy porkróc alá. Kiderült, hogy a Nő számára valamilyen okból kiflyólag láthatatlan vagyok. Egy hatalmas sátorban vagyok, ami félig a víz alatt van, el van árasztva vízzel. Bakancs volt rajtam, és próbáltam előre jutni, de az acélbetét rendkívül megnehezítette a dolgomat. A víz tökéletesen átlátszó volt, és halak úszkáltak benne, akik nem ijedtek meg, hanem közelítettek, és undorodtam tőlük, próbáltam őket elrugdosni, de nemsikerült. Aztán valahonnan felülről egyszercsak belezuhant a vízbe a Nő holtteste. Elsötétedett, egyedül voltam, és próbáltam kijutni a véres vízből valamerre...

Végkimerülés

Végkimerülés szélén állva, egyensúlyozva, megkapaszkodva.
Ömagam mérgezve.

Alone 

Technikai megjegyzés: igen idiótán néz épp ki a sablon, de ez a remek freeblog béta teljesen elcseszte a régit, örülök, hogy most ennyire működik, legalább nézhető.. kommentelni lehet, üzifal nincs, majd meg lesz szerelve...

Babahús

Pár évvel ezelőtt az összes állat eltűnt.
Egyik reggel fölkeltünk és már nem voltak sehol. Még üzenetet sem hagytak hátra, sem búcsúlevelet.
Sosem jöttünk rá, hova mentek.
Hiányoztak.
Néhányan azt gondolták, hogy véége a világnak, de nem így történt. Egyszerűen csak állatok nem voltak többé. Se macska, se nyúl, se kutya, vagy bálna, sem hal a tengerben, vagy madár az égen.
Egyedül maradtunk.
Nem tudtuk, mit csináljunk.
Egy darabig csak céltalanul kóvályogtunk, aztán valaki rájött, hogy csak azért, mert nincs tööbb állat, még nem kell megváltoztatni az életünket, nem kell lemondanunk a megszokott étrendünkről, sem a biológiai és kémiai kísérletekről.
Végtére is, babák még voltak.
A csecsemők nem tudnak beszélni, szinte mozgásképtelenek. Nem racionális, gondolkodó lények.
Babákat gyártottunk és fölhasználtuk őket.
Puha, tápláló húsukat ettük, lenyúztuk a bőrüket, és abba öltöztünk. A baba bőre lágy és kényelmes.
Kísérleteztünk velük.
Kipeckeltük a szemüket, olajokat, sampont csöpögtettünk bele.
Fölvágtuk, fölboncoltuk, megégettük, földaraboltuk őket, elektródákat ültettünk az agyukba. Permeteztünk rájuk, lefagyasztottuk éés besugároztuk a csecsemőket.
Belélegezték a füstöt, ereikben kísérleti gyógyszereink csordogáltak, amíg meg nem állt a szívük, vagy a tüdejük felmondta a szolgálatot.
Nehéz dolog volt, persze, de szükség volt rá.
Ezt senki sem tagadhatta.
Most, hogy az állatok elmentek, mi mást tehettünk volna?
Voltak, akik tiltakoztak, persze, de hát ilyenek mindig akadnak.
Minden visszatért a régi kerékvágásba.
Amíg...
Tegnap az összes baba eltűnt.
Nem tudjuk, hova lettek, még csak nem is láttuk távozni őket.
Nem tudom, mihez kezdünk nélkülük.
De találunk megoldást. Az emberek okosak. Ebben különbözünk az állatoktóól és a csecsemőktől.
Valamit majdcsak kitalálunk.

/Neil Gaiman/

Összeolvadt

Before I melt like snow
I say Hello - hogy vagy? Jó hogy vagy
És ha azok a szavak elfogytak
Amiket eddig használtál
Hogy elmondjad, hogy hogy
voltál
Majd én fogom a szép
szavakat
A nyelvedre ráhelyezni
Beszélj velük, hogyha tetszik
Te meg kérded hogy szeretni
szeretni szeretni szeretni
szeretni szerinted annyi csak hogy jössz
szeretni szeretni szeretni szeretni
szeretni szerinted annyi csak hogy jössz látsz mész és közben mondod
végig mondod nekem nem kell kérned
Nem veszek semmit, és én nem adok el
Én csak adom magam, ahogy vagyok, ez a lényeg
Érzed, hogy érzek valamit! Ez elég?
Nyisd ki a szívedet, félre ne értsd!
Feketén fehérre
Szatírok álma szirének völgye
Apolló torzó fejetlen Vénusz
Táncol az idő körbe-körbe
Kiugrom nyomban a földszinti ablakon
Hogy mondjam el hogy ördög vagy
angyalom come and save me tonight
You're my angel come and make it alright
You're my angel come and save me
tonight we could sleep
In a bed made of flowers
If only tonight we could fall
In a deathless spell
If only tonight we could slide
Into deep black water
And breathe
And breathe...
Then an angel would come
With burning eyes like stars
And bury us deep
In his velvet alatt!
Új szürkület indul, mozdul az est,
Hagyom újra, hogy szeresd magad!
Lélegezz!...
A tegnapi Isten szobra fölött
Az idő elszáll
Ez a kor temető.
Érints bátran, hisz szólt már az ég,
Hogy tündér szárnyat fon majd körénk.
A tévében ég a tűz,
A fényképen kék a tó, és
nincs mellettem társ-simogató.
Ha érintésért lázong, és
Csak érted szomjas a bőr...
Veled az éjbe semmi veszély, nem ér el a halál.
Kimonduk, vége elment a nyár,
Nem is jön ma vissza már.
Állok a peronon integetek,
Tél jön hó és nagy hidegek.
Most van a nap lemenőbe,
ki kéne menni a levegőre,
de zuhan fejem a terítőre,
ma halott vagyok egy kis időre.
Gyere új szerelem, csoda legyél velem, ma nem baj az üres pohár,
velem az éjbe semmi veszély, nem ér el a halál.

/Roxette, Kispál, Hiperkarma, Kowalsky, Quimby, Aerosmith, Cure, Eleven Hold, Amorf Ördögök/

Szomorú vasárnap

Szomorú vasárnap

Szomorú vasárnap
száz fehér virággal
vártalak kedvesem
templomi imával.
Álmokat kergető
vasárnap délelőtt,
bánatom hintaja
nélküled visszajött.
Azóta szomorú
mindig a vasárnap,
könny csak az italom,
kenyerem a bánat.

Szomorú vasárnap.

Utolsó vasárnap
kedvesem gyere el,
pap is lesz, koporsó,
ravatal, gyászlepel.
Akkor is virág vár,
virág és - koporsó.
Virágos fák alatt
utam az utolsó.
Nyitva lesz szemem, hogy
még egyszer lássalak.
Ne féj a szememtől,
holtan is áldalak...

Utolsó vasárnap.

/X/

Cocoon

Hosszútávú helycsere

Ha ott maradsz egyedül a szar közepén az egy dolog.
De mikor előtte aranynak hitted azt, ami most szar, az már lényegesen kellemetlenebb.
Sírhatok, sikíthatok, hajam téphetem, a szar mégiscsak szar marad, az nem változik arannyá. Próbálok könnyeden kilibegni a kupacok közül.
Fianna erőszakosan kapaszkodik belém, tépi a ruhám szélét, arca torz, és könnyes.
Szeme koromfekete, az őrület ott játszik benne, szavai szinte már nincsenek, csak elnyúló hörgéseket hallat, és hosszú vinnyogást.
Hát így fordul a kocka, hogy ki kerekedik végül fölül.
Elégedetten mosolygok, majd erre az éjszakára hagyom még Fiannát sírni, vinnyogni, és kapálózni.
Reggelre kotródjon. Nevetnem kell.

Dekadencia

Újra egyedül.
Egy más-magamra utalva.
Reggeltől nevetve, és emelt fővel. Addig pedig büszkén vállalom a könnyeim a sötétnek és a csendnek.
Jó lesz nekem velem. Hát ki kéne?

What do you care?!

Egy küszöbön állok. Egy küszöbön álltam. Átlöktek a túloldalra, még csak szétnézek mi van itt.
Mi van előttem. És mi van mögöttem. És KI van melettem. Van mellettem valaki?
Egy apróbb jéghegy áll előttem, csak a sziluettjeit látom mögötte, néha átkiáltunk egymásnak. Érdemes megmászni? Ő megmászná? Én megmásznám. Egy darabig biztos.
Addig meg előveszem az utolsó szál cigarettám, kattanással kísérve rágyjtok, és a parazsat a jéghegyre pöckölöm, hátha elkezd olvadni...
Világ a tetején áll. Röhög a maszkja mögött.

Nem érdekel. Megszoktam.

 

Hide

Neked nem szabad, Én nem tudom.
Neked menned kell, Én meg hallgatom,
hogy csattog körülöttünk az átkos víjjogás.
Ereszd el a kezemet, szakadjon a látomás,
és eleresztem hajadat, hogy kapaszkodj enyémbe.
Told vissza magad mélyen anyaméhbe,
és húzzál veled engem is, én imádkozom érted,
és könyörögjön mostohád, hogy éljük túl. Ha kéred.

Levél helyett

Milyen gyönyörû! szólni lehet, és kiszámíthatatlan, hogy mit válaszolnak. És megtörténhetik: társra is találhatunk, csak meg kell tanulnunk az ő egyetlen, soha meg ismételhető nyelvét. Csak meg kell ismernünk, a föld rétegein áthaladva, a történelem korszakain áthaladva, eljutva oda, ahol csak ő, csak ő, ahol ő a teljes világegyetem, megszólítani. Megtalálni azt a szót, amit ő keresett, de nem talált, amire szüksége van, hogy a Föld rétegein áthaladva, a történelem korszakain áthaladva, eljusson végre oda, ahol ő, csak ő a teljes világegyetem. Felesleges és nevetséges olyan szavakat dobálni felé, amelyeket mi szeretünk, ezzel csak megütjük, hiszen én, ha azt mondom: tej, nagy diófát látok, a lomb közt kis égdarabok, a fa alatt kerti asztal, a pohárban tej, tündöklik a tej, a táj. De lehet, hogy ő arra emlékezik, hogy nem kapott tejet, nem volt, és az anyja messze volt, és megütöd a szóval. De ha megtalálod neki azt a szót, amit keres! Társad lesz, és válaszol, és válaszában felfénylik az elveszett szó, ami gyermekkorod zsebéből valamikor nyomtalanul kigurult. Ha megtalálnám! Sose merném többet kimondani a szót: szeretlek! Csak azt mondanám: vonat, mert talán állomás mellett alkott, és évein át-átzakatolt a vonat, félelmet hozott és sóvárgást távoli tájak felé. Csak rá kell figyelni, a mozdulataira: karjával most olyan ívet ír le, amilyet csak az tud, aki egész lényével mozdul, vagy szól, semmi más nem válasz neki, csak az, ha te is egész valóddal Felé fordulsz. A szájad mellett egy ránc emlékezik, és a szemedben olyan látható a szégyen, hogy elfordul, és cigarettára gyújt. Fájdalmaiddal soha el nem érheted, arcodon a fájdalom nyomai és hangodat érdessé teszi a visszafojtott sírás. El kell hagynod emlékeidet is, mert történelem elôtti korból valók, mikor még nem tudott emberhez szólni az ember, csak ütött. Csupa kék-zöld folt az arcom, nem szóltak hozzám, csak ütöttek, s nekem most szólnom kell, meg kell találnom azokat a szavakat, amelyekre neki van szüksége... Hiába mondom a magam szavait, nem figyel oda. Kikapcsolja a telefont... De hiszen volt egy mozdulata, feléd fordult, mint aki egész lényével mozdul, felé fordultál, mint aki egész lényével válaszol, megölelt, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel, megölelted, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel. Mégis csak ennyit mondtam: Szeretlek.

/Hervai Gizella, Levél helyett/

Rózsa

Rózsa

A szögesdrót volt az.
Tükörcserepek a szélben.
Puha szilnákok.
Tenyér. Egy hamis érem.

Izzadó,
láncra vert börtönlakó.

Before the kiss

Apokrif

Apokrif

1

Mert elhagyatnak akkor mindenek.

Külön kerül az egeké, s örökre
a világvégi esett földeké,
s megint külön a kutyaólak csöndje.
A levegőben menekvő madárhad.
És látni fogjuk a kelő napot,
mint tébolyult pupilla néma és
mint figyelő vadállat, oly nyugodt.

De virrasztván a számkivettetésben,
mert nem alhatom akkor éjszaka,
hánybdom én, mint ezer levelével,
és szólok én, mint éjidőn a fa:

Ismeritek az évek vonulását,
az évekét a gyűrött földeken?
És értitek a mulandóság ráncát,
ismeritek törődött kézfejem?
És tudjátok nevét az árvaságnak?
És tudjátok, miféle fájdalom
tapossa itt az örökös sötétet
hasadt patákon, hártyás lábakon?
Az éjszakát, a hideget, a gödröt,
a rézsut forduló fegyencfejet,
ismeritek a dermedt vályukat,
a mélyvilági kínt ismeritek?

Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten
a haragos ég infravörösében.

Így indulok Szemközt a pusztulással
egy ember lépked hangtalan.
Nincs semmije, árnyéka van.
Meg botja van. Meg rabruhája van.

2

Ezért tanultam járni! Ezekért
a kései, keserü léptekért.

S majd este lesz, és rámkövül sarával
az éjszaka, s én húnyt pillák alatt
őrzöm tovább e vonulást, e lázas
fácskákat s ágacskáikat,
Levelenként a forró, kicsi erdőt.
Valamikor a paradicsom állt itt.
Félálomban újuló fájdalom:
hallani óriási fáit!

Haza akartam, hazajutni végül,
ahogy megjött ő is a Bibliában.
Irtóztató árnyam az udvaron.
Törődött csönd, öreg szülők a házban.
S márjönnek is, már hívnak is, szegények
már sírnak is, ölelnek botladozva.
Visszafogad az ősi rend.
Kikönyöklök a szeles csillagokra -

Csak most az egyszer szólhatnék veled,
kit úgy szerettem. Év az évre,
de nem lankadtam mondani,
mit kisgyerek sír deszkarésbe,
a már-már elfuló reményt,
hogy megjövök és megtalállak.
Torkomban lüktet közeled.
Riadt vagyok, mint egy vadállat.

Szavaidat, az emberi beszédet
én nem beszélem. Élnek madarak,
kik szívszakadva menekülnek mostan
az ég alatt, a tüzes ég alatt.
Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek,
és mozdulatlan égő ketrecek.

Nem értem én az emberi beszédet,
és nem beszélem a te nyelvedet.
Hazátlanabb az én szavam a szónál!
Nincs is szavam.

Iszonyu terhe
omlik alá a levegőn,
hangokat ad egy torony teste.

Sehol se vagy. Mily üres a világ.
Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy.
Éles kövek közt árnyékom csörömpöl.
Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.

3

Látja Isten, hogy állok a napon.
Látja árnyam kövön és keritésen.
Lélekzet nélkül látja állani
árnyékomat a levegőtlen présben.

Akkorra én már mint a kő vagyok;
halott redő, ezer rovátka rajza,
egy jó tenyérnyi törmelék
akkorra már a teremtmények arca.

És könny helyett az arcokon a ráncok,
csorog alá, csorog az üres árok.

/Pilinszky/