Álom

Mert játszani kell

Volt egyszer egy kislány. Délutánonként mindig lement a játszótérre homokozni. Imádott homokozni. Egyszer, épp várépítés közben, talált egy nagyon szép homokzólapátot. Kék fémből készült, amire ráfestettek egy holdat díszítésként. A hold még mosolyogtt is, aranyos sapka figyegett a fején. A nyele sötétbarna fából készült, mikor a kezébe vette, úgy érezte ezt a homokozólapátott direkt neki hagyták itt, igazából valószínűleg neki készült, és hogy megtalálta, ennek így kellett lennie, és mostmár mindörökre ez a homokozólapát lesz az övé. Csak az övé. Ettől kezdve mindig ezzel a lapáttal homokozott, hatalmas becsben tartva, és mikor hazament is hurcolta magával a lakásban mindenhova. Szülei elnézőek voltak a lánnyal, és ha előtte rendesen lemosta róla ahomokot, még a konyhába is kivihette, hogy az étkezések alatt se kelljen tőle megválnia.
Így ment ez sokáig.
Nem tudni pontosan mi történt, de egy nap a lányka elkezdte hanyagolni a lapátot. Otthonhagyta, először még magának is aztmondta, hogy csak azért, mert nem szeretné, ha bármi baj történne vele, de egy idő után már nem lehetett erre fogni a dolgot. A lapát pedig elkallódott. A kislány nem is kereste. Rémlett neki valami, hogy az egyik szekrénye aljába dobta, ahol az olyan dolgokat tárolja, ami már nem kell neki. Sorban kapta az új  lapátokat, egyik sem volt olyan jó, mint az, érezte is, de nem merte elővenni a régit. Nem merte, mert félt. maga sem tudta igazából mitől, de rettegett.
A lapát pedig ott várta csendben, egyre szebben, hogy a kislány hátha erőtvesz magán, és kinyitja a szekrényt...

Vita

- És nem. Nem döntöttem - fintorog félig mosolyogva.
- Tudtam, hogy nem fogsz - vigyorog a fiú.
A lány elneveti magát, és legyint egyet a kezével.
- Miért mennyi esélye volt annak hogy mégis? - húzza el a száját.
- Semmi esélye nem volt..
- Szánd el magad és ne legyél kiszámítható! - mosolyog - Vagy legyél abszolút őszinte, vagy titokzatos goth úrnő de ebben fel fogsz így örlődni...
- Nekem mostanában semmi sem megy - hihetetlenül kiábrándult hangon jegyzi meg, mégsem túl meggyőző.
- Miért, másnak igen?
- Jobban mint nekem. Mondjuk.. nemis olyan szürnyű helyzet.. csak valahogy kilátástalan.
- Kilátástalanná te teszed. Nagyon hozzászoktál már a nemdöntéshez ugye?
- Dehogy! - rázza afejét hevesen. - Döntök én sokszor, sokat, csak az mindig nagyon végleges. Ezért félek dönteni.. mert ismerem magam.
- Kicsilány, egyet dönts el: Érzed-e a szíveden, hogy akár szeretheted is annyira, hogy a fiatalságod, és az időd rááldozd. Ha igen, akkor nincs miről beszélni - vár egy kicsit. - Nem azt mondtam, hogy így kell lennie. De esélyt kell adni neki ha úgy érzed lehet.
- Csakhogy ezt nem tudom..
- Nem látod esélyét?
- Esély mindig van, csak nem tudom mekkora.. Az első pár hét szinte biztos pokol.. és utána vagy már jó, vagy nem.. és akkor... - kétségbeesett arccal néz a fiúra - de az eleje iszonyú lesz.. ismerem magam..
- Mondogasd még, ezt hívják önbeteljesítésnek.
- Hülyeség - morog.
- Szeritnem is az - mosolyog rá a morgóra.
- Ismerem magam - durcásan - ha most....- motyog magában hosszan, maga elé réved, zavart a tekintete, talán fél? kétségbeesetten szinte felkiált az előbbi motyogáshoz képest - Már háromszor eljátszottam! És NEM akartam!
- Kicsilány, esküszöm, megyek, és elmondok mindent - komolyan. - Figyelj rám, mondd meg neki ezt, rendben?
- Kitekerem a nyakad. De azért köszi.. tudom hogy igazad van.

Meghívás

- Gyere velem fürdeni.
- Veled megyek.
- Meg foglak csókolni.. végigcsókolom a sebeid..

Álom

Kavargás.
És csend.
Sötét folyosón előre, úgy hogy mindent élesen látok. Fény nincs. A végén sincs. Tulajdonképpen nincs is rá szükség. Futás végkimerülésig, térdreesés. Előrebukok, hasalok a jeges padlón, olvad a testem alatt. Nem birok felkelni, magába ölel a jeges viz, lassan süllyedek egyre mélyebbre, égeti a testemet. Levetem a ruháim, nyújtózom egy biztos pont felé, vagy talán a biztos pont nyujtózik felém. Szikrázik a szemem előtt a levegő, nem látok mást, csak tiszta kékséget. Ajkamba harapok, nem érzem.. fogaimat egyre határozottabban mélyesztem magamba. Karjaimmal átölelem magam, körmeimmel kapaszkodom a saját vállamba... Lehajtom a fejem, s lassan érzem, ahogy alsó ajkamból, valami meleg csorog végig a testemen.
Kifordult szemekkel kapkdok még levegő után, a tüdőm összeszorul, remegek, fájóan rámszárad a viz.
Félholtan fekszem egy kiszáradt meder alján, ajkamból, vállamból csorog a meleg és édes nedű, nyalogatom a szám szélét kortyolom a saját vérem.

Elmosolyodom álmomban, velem ilyen soha többé nem történhet.